2014. október 7., kedd

66.rész

Szijjasztok!

Nem fogok mentegetőzni, mint azt már sokszor megígértem és hasonlóakat sem fogok írni, mert úgy sincsen semmi értelme. Ehelyett inkább egy olyan dologról szólnék, ami ismét egy mérföldkő ennek a blognak a történetében, bár reményeim szerint a történet befejezése előtt még egyszer egy ehhez hasonló már nem fog bekövetkezni. A mai napon ugyanis az I love you, but I hate it... című blog a második évfordulóját ünnepli, 2012. október 7-én került fel a Bevezető része ennek a történetnek. Sok minden történt ez alatt a két év alatt és azt hiszem talán erre a sztorira vagyok az egyik legbüszkébb és remélem ti is szívesen olvassátok. A mai napon valami különlegessel szerettem volna érkezni, de sajnos még tegnap sem volt semmi ötletem arra vonatkozóan, hogy mégis mi lehetne az. Ezúton szeretném megköszönni a két legjobb barátnőm segítségét, amit a mai nap során nyújtottak, mert nélkülük biztosan nem jött volna össze ez a rész. Az egyikük arra biztatott, hogy most tegyem meg, míg a másikuk a munkára ösztönzött. Köszönöm nektek!^^ <3
De hát akkor íme itt is lenne a rész, ami számomra olyat tartalmaz, amiről való véleményeteket mindenképp hallani szeretném, hiszen erre vártam már nagyon régóta. Komiban várom a véleményeteket, jó szórakozást hozzá!

by: Kathy F.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Az újdonsült férjem az ajkaimra tapasztotta az övéit és átkaroltam a nyakát.  A teremben tapsvihar hangzott fel és abban a pillanatban hatalmas robbanás töltött el mindent. A taps elhalkult, mindenki a hang irányába fordult. Hatalmas porfelhő töltötte el a termet és amint az felszállt láttuk, hogy ebédlő falán egy bomba ütötte lyuk éktelenkedik…
Legalábbis elsőre úgy tűnik bomba okozta, mert nem igazán tudom másnak belátni a dolgot, de mivel nem láttam semmi erre utaló dolgot, vagy épp nyomot hirtelenjében, így elvetettem az ötletet. Azon viszont nem igazán volt érkezésem gondolkozni, hogy mi mástól származik a kár, bár nem is túlságosan érdekelt. Egy valami kötötte le a figyelmemet, méghozzá a túlzottal hiányos fal, valamint az eme folytonossági hiánya által láthatóvá vált tömeg. A násznép a szörnyű esemény után felpattant és rémülten, aggódó és egyben ideges arccal fordult a robbanás felé. Attól féltem, hogy ki fog törni a pánik, de úgy tűnt nem történik ilyesmi. A jelenlévők egy része annyira megijedt, hogy mozdulni sem bírt, mások pedig már eleget tapasztaltak hosszú életük során (mivel négy vendégen kívül mindenki vámpír volt, ez a négy pedig apa, Matt, Tessa és Jenna), hogy próbálták minél nyugodtabban kezelni a helyzetet. A kastély oldalfala, mely akkor némileg lerombolódott egyébiránt a kerttel volt szomszédos, így a ránk támadók tökéletesen össze tudtak gyűlni ott.
Közelebb húzódtam újdonsült férjemhez, aki magához húzott és átkarolt, de tekintete, mint, ahogyan mindenki másé a teremben a későn érkezett vendégekre tapadt. Nem tudtam mire vélni ezt a helyzetet, és ahogy elnéztem sokan mások sem. Végigfuttattam a szememet az ellenséges csapaton, először a betörésük óta és hol meghűlt bennem a vér, hol pedig elkerekedett a szemem.
A tömeg nagy része vámpírból állt, ezt ránézésből, a nélkül is meg tudtam állapítani, hogy egyeseket ismertem volna, már csak a kinézetükből kiindulva is. A tömeg ahogy elnéztem amúgy két részre bomlott és a nagyobbik részét tették ki ezek a vérszívók, akik közt sok ismerős arcot is elfedezni véltem.
Az egész csapat élén maga Cedric Tomashon állt, akihez ugyan a való életben még nem volt szerencsém, de sokat hallottam róla az édesanyámtól, a nagynénémtől valamint az ikertestvéremtől; magát a főnemesi sarjat pedig egy több mint 100 éves festményen láttam, és mit ne mondjak nem változott az óta sokat. Ugyanolyan volt rövid, göndör sötét haja és hasonlóan komor és sötét szemei, melyekben gonoszság, hatalomvágy és lenézés csillogott. Öltözéke tizenkilencedik századi volt, elegáns, ráadásul valami érthetetlen oknál fogva mindezek ellenére modernnek tűnt. Nem volt magas pasas, mégis széles válla miatt erőteljes kiállása és megjelenése volt. Némileg ellentétes érzést váltott ki belőlem a fiának a látványa, aki a „nagyvezér” mögött húzódott meg. A hetyke arckifejezéssel és gőgös tekintettel rendelkező Louis, szálfa termetéből és magasságából adódóan, azonban igencsak kitűnt a Tomashon ház feje mögül. Pillantásunk futtában találkozott, s szemeiben láttam a mohó hatalomvágyat, s a kapzsiságot.
Ahogyan tovább lestem a tömeget, balra az ellenséges főnemesi családtól megpillantottam a tejfel szőke testvérpárt Cielt és Yvettet, akiknek a vezetéknevét még mindig nem tudom. Önelégült mosoly virított az arcukon és mind a ketten engem figyeltek. Karba tett kézzel álltak, és amikor rájuk csúszott a tekintetem, ők pedig észrevették biccentettek felém, mintha csak meg akartak volna köszönni nekem valamit. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de nem is foglalkoztam vele, csak tovább fordítottam a pillantásomat.
A következő, akin megakadt a tekintetem nem volt más, mint Rachel van Heim az egész pereputtyával. Egész testemben kirázott a hideg attól, ahogyan rám nézett, s közben kezeim ökölbe szorultak a dühtől, melyet iránta éreztem. Hogy meri még azok után idetolni a képét, amiket Aaronnal művelt? Tettem fel magamban a kérdést, bár nem sokkal később rá is jöttem, hogy teljesen felesleges volt. Hiszen ők megtámadtak minket, arra pedig oka volt bőven, ha már csak azt nézzük, hogy teljes mértékben keresztülhúztam a számításait, amivel el akarta tenni a családunkat láb alól. Azonban, amikor ez a magyarázat megszületett a fejemben, abban a pillanatban újabb kérdés fogalmazódott meg bennem. Méghozzá az, hogy mégis miért vannak itt vállat vállnak vetve a tejfel szőke testvérpárral, holott az ő segítségük nélkül nem tudtuk volna leleplezni Rachelt. Azonban ez a kérdés is egyelőre megválaszolatlan maradt és eszem ágában sem volt gondolkozni azon a válaszon, mivel eléggé kényes helyzetben voltunk. Vámpírok tömege sorakozott fel a három úgymond nagyhatalom mögött és mindannyian a von Darkstein család ellenségei voltak, holott nagy részüket még csak nem is ismertem. Első ránézésből alkotott becsléseim alapján olyan 80 - 100 - an lehettek, ami egy efféle nem halandó „seregnél” hatalmas létszámot jelent, főleg, ha azt nézzük, hogy az esküvő összes vendégének létszáma alig érte az 50-et. Viszont a násznép lassan hátrálva időközben egy tömegbe verődött a terem közepén és amennyire csak tudott valami védekező állást vett fel, készen arra, hogy bármikor vámpírmágiát alkalmazhassanak. Nem mindenkit ismertem a jelenlévők közül, mivel leginkább a család barátai és támogatói lettek meghívva, de amennyire én tudtam jó ismerősök és csak a legközelebbiek. Anya és Stephanie távoli rokonai, másod-unokatestvérei és egyebek voltak jelen, akik amennyire én tudtam szintén főnemesi családból származtak, ezáltal ők is rendelkeztek nagyobb hatalommal. A többiek is legalább nemesek voltak, így ha azt nézzük nekünk is volt erőnk, csak az volt a kérdés, hogy kritikus helyzet esetén meddig és ki tart ki. Szerencsére azonban egyelőre még nem támadtak, hanem mintha vártak volna valamire. Én továbbra is valahol a háttérben álltam Derek mellett, akit azonban úgy tűnt egyre jobbal feldühít a helyzet. Matt Jennával és Teresával ácsorgott a vendégek mögött, de ettől függetlenül olyan helyen, ahonnan mindent tökéletesen jól láttak, maximum őket nem látták. Apu valahol az ő társaságukban tobzódott, mivel, ahogyan én láttam igazából maguk a vámpírok terelték oda őket, mert ők nagyobb veszélynek vannak kitéve tekintettel arra, hogy emberek.
Anya, Stephanie és Aaron, mint a von Darkstein család jelenlegi és leendő vezetői léptek előre, méghozzá afféle háromszög alakban: anyu állt elől, mögötte pedig két oldalt a nagynéném és a bátyám. Édesanyám igencsak határozottan állt meg pontosan szembe Cedric Tomashonnal, s karba tett kézzel r emelte a tekintetét a nála nem hogy nem magasabb, hanem alacsonyabb férfira.
-   - Tomashon! – hallatszott erőteljes hangja, ami a mindeddig csendes teremben (hol a robbanás óta senki nem szólalt meg) majdhogynem visszhangzott. – Mégis mire véljem eme szíves látogatásotokat? – tette fel a kérdést, mely mindenkit foglalkoztatott a teremben, s hangján hallani lehetett, hogy belekerül némi erőfeszítésébe, hogy megtartsa a hidegvérét. – Feltételezem nem látogatóba jöttél és nem is a lányom esküvőjére hoztad ezt a hatalmas vendégsereget, mert annyiban használhattad volna a bejárati ajtót is. Szóval? Minek köszönhetjük a látogatást?
-     - Vág az eszed, mint mindig, kedves Vanessa. – ejti ki a válaszát némi cinizmussal és maró gúnnyal a hangjában. – Jól látod és jövetelünk oka nem más, minthogy eltegyünk benneteket láb alól. – mondja ki kerek perec, bár ez semmiféle megdöbbenést nem kelt a jelenlévőkben. Végül is ez nyilvánvaló, ha már valakire szó szerint rátörjük az ajtót… akarom mondani falat. – Mi ugyanis ítéletet hirdetünk. – folytatta ezúttal már ünnepélyes hangon, mire összeszaladt a szemöldököm. – A von Darkstein dinasztiának már régen leáldozott, amikor először megszegték a vámpírság egyik legszentebb törvényét, méghozzá azt, hogy a tiszta vámpírvér nem keveredhet az emberek mocskos és tisztátalan vérével. Akkor elüldöztük a korcs fajzatot és máglyára vetettük annak undorító szülőjét, de a ház fejét meghagytuk ezzel új esélyt adva. Hiba volt! – üvöltötte el magát, miközben körbefordult megszemlélve a mögötte sorakozó tömeget, mire az egy személyként helyeselt. – A törvényt ismét csak megszegték és olyan korcsfajzatok jöttek a világra, akik még azt sem érdemlik, hogy a társadalom alja legyenek. – villantotta a tekintetét az ikertestvéremre majd rám. Éreztem, hogy Derek teste megrándul, de átkaroltam a derekát, nem akartam, hogy meggondolatlanságot kövessen el. Azonban Teresat nem tudtam megállítani, ő ugyanis egyre közelebb merészkedett a korábbi násznépen keresztül Aaronhoz. – Ítéletet hirdetünk! – kiáltotta ismét, mire a csapata morajlani kezdett Halljuk! Halljuk! kántálták mindenhonnan. – Az egésznek vesznie kell. A von Darkstein család minden egyes tagjának és követőinek. Ez – tárta szét a karjait, végigmutatva a mögötte tömörülő népen – által a végrehajtó bizottság által. Végül pedig új vezetőt kell választani, aki tiszteletben tartja fajtánk törvényeit és hagyományait mindörökre! – mondta ki végül az ítéletet, azonban ezt lereagálni anyának már nem volt ideje, ugyanis Tessa odaért Aaronhoz és ujjait az övéi közé fonta.
-   - Teresa! – hallottam meg egy nő sikkantását az ellenfél sorai közül és a hang irányába kaptam a fejem.
A kiáltás az ellenséget alkotó második csoport tagjai közül jött, s hasított át a termen. Ez a csoport koránt sem vámpírokból állt. Sőt. Épp az ellenkezője. Minden tagja vámpírvadász volt, íjakkal, kardokkal, tőrökkel, lőfegyverekkel és egyéb fegyverekkel felszerelkezve, némileg elszigetelődve a másik csapattól. Létszámuk messze elmaradt az előzőtől, még a miénkétől is. Olyan harminc főt számlálhattak, de ha ahhoz hozzáadjuk a vámpírok számát is, akkor már bőven kétszer annyian voltak, mint mi és ez nagyon nagy fölény velünk szemben. Ráadásul a vámpírvadászok nem csak kedvtelésből nevezik magukat így. Fegyvereik olyanok, mint bármely halandó emberé, de méreggel van átitatva valamennyi penge, avagy nyílvessző. Az anyagukban van a maró és halálos átok mely lassanként lebontja a vámpír szervezetet és nem ment meg attól az úgynevezett halhatatlanság.
A sikoltó nő előrenyomult a tömegben és megpillantottam az arcát. Mariana Night volt az, Tessa édesanyja, aki szintén ott állt a ránk támadók között, kezében hosszú karddal, derekán tőrök sokaságával és még ki tudja mivel felfegyverkezve. Megállt bennem az ütő. Nem hittem volna, hogy ők is itt vannak. Ránéztem az asszonyra, aki immáron nem is a lányt figyelte, hanem engem. gyilkosan meredt rám, tudtam, engem hibáztat azért, hogy a lánya itt van és nem velük. Hamarosan a férje is megjelent mellette, egy magas, erőteljes testalkatú, jó kiállású férfi. Egyszerű, ujjatlan felsőjéből kilátszottak jól megmunkált karizmai, ahogyan felemelte a kezét és a neje vállára tette, hogy visszaterelje őt a sorba. Azonban ez sem akadályozta meg, amit el akartak kerülni. A vámpírvadászok zúgolódni kezdtek. Felháborodottan tekintgettek hol a házaspárra, hol pedig a leányra, aki immáron halálra váltan szorongatta párja kezét. A vadászok képtelenek voltak elfogadni, hogy az ellenségükhöz szegült egy társuk, árulóvá vált és azokat a vámpírokat segíti. (csak tudnám, hogy akkor magukkal miért nem volt bajuk… de erre nem igazán kaptam választ, mert a zúgolódásból így is alig tudtam kivenni valamit).
Viszont azt a mozdulatot tisztán láttam… Azt a mozdulatot, amikor az egyik első sorbéli leakasztotta a válláról hatalmas és erős íját, majd a húrra illesztett egy nyílvesszőt a hátán lógó tegezből. Azt, amikor felemelte a kezeit, s fél szemét lehunyva célzott. Azt, amikor kihúzta a húrt, úgy, hogy csuklója a füle mellett állt meg, végül pedig elengedte a nyílvesszőt, mely süvítve repült az áruló vámpírvadász lány mellkasa felé. Felsikkantottam, hiszen akár vámpírok ellen van kifejlesztve akár nem, attól még a fegyver fémből van és egy emberi életet is képes kioltani.
Aaron viszont reflexből mozdult. Láttam, ahogy megfeszíti a karját, hogy szorosabban fogja a mellette álló lányt, másik kezével pedig egy vastag jégfalat húz maga mögé, majd átkarolja barátnőjét és védelmezően magához szorítja, mintha a fal nem védené meg őket.
Azonban a fal nem is védi… A nyílvessző szinte simán hatol át az ikertestvérem mágiáján, s apró szilánkokra hullajtja a hatalmas jeget.
-     - Neeee! – kiáltom és kirántom magam Derek karjai közül, miközben előre rohanok, de esélyem sincs odaérni, hisz a mérgezett vessző seperc alatt a bátyám oldalába fúródik…

2 megjegyzés:

  1. Azt a mindenét... csak nem hal meg. Vagy igen? :O :( Jajj, siess! :D

    VálaszTörlés