64.rész

Szijjasztok!^^

Igaz, hogy nyaralni vagyok, de a mai nap során sikerült befejezni ezt a részt és mivel mint látjátok van rá lehetőségem, hogy megosszam veletek, így arra gondoltam meg is teszem. Nem mellesleg a véleményetekre ezúttal borzasztóan kíváncsi vagyok, mert a kövi rész valószínűleg egy határ esz a történet szempontjából. Szóval vár a komikat.

by: Kathy F.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- DEREK! - sikoltottam fel és térdre rogytam az ágy mellett. Nem, nem, nem, ez nem lehet igaz... Szaporán szedtem a levegőt, a szívem ezerrel vert és megpróbáltam megnyugodni, de esélyem sem volt rá. Mit tettem? ... Megöltem a barátomat… Már a gondolattól is összetörtem, megfagytak a mozdulataim, megfagytak az arcvonásaim. Egy kéz érintését éreztem a vállamon, felsandítottam és Stephaniet pillantottam meg, aki egy pillanat alatt arrébb húzott, majd odalépett Derekhez. Reakciókész volt, én viszont még mindig ott álltam teljesen tehetetlenül. Tekintetemet azonban végig tudtam futtatni a többi jelenlévőn. Jenna hozzábújt Matthez, a fiú vállába fúrva a fejét, míg ez utóbbi a hátát simogatta. Úgy tűnt megrázta a dolog, habár még senki nem tudott semmi konkrétat. Tessa az arcához kapta a kezét és hitetlenül nézett, mikor találkozott a tekintetünk értetlenség és szomorúság csillant meg benne. Elizaila Wongst az ájulás határán volt. Arcán mérhetetlen aggodalom és ijedtség látszódott. Lesütöttem a szememet. Nem tudtam mit mutatni felé, hiszen nem lehetett tudni, hogy mi van a fiával. Éreztem, hogy minden bűntudatom kiíródik az arcomra és rögtön elfordítottam a fejem. Anya és Aaron azonban halál nyugodtan álltak ott, semmi érzés nem volt látható az arcukon. A bátyám tekintete a szokásos módon hideg és lesajnáló volt, anyué pedig teljesen természetes, olyan, mint máskor. Ahogy elnéztem őket rájöttem, hogy az ikertestvérem mégis honnan örökölhette ezt az ábrázatát... pontosabb ennek egy részét, ugyanis nagyon részben valószínűleg önmaga alkothatta meg, tekintve, hogy a világon nincs még egy olyan ember, akinek ennyire fagyott lenne az arca, sőt maga a hozzáállása.

Végül a nagynénémre pillantottam, aki szintén ugyanolyan nyugalmat árasztott, mint a bátyám és az édesanyám. Én mégsem voltam nyugodt. Mit tettem? Mi lehet Derekkel? Ugye nem halt meg? Én nem akartam megölni… Én nem akartam ezt az egészet… Efféle kérdések és mondatok záporozták meg a gondolataimat és mindenképpen tudni akartam a válaszokat.

Ahogy a pillantásom találkozott Stephaniéval, a nagynéném lágyan elmosolyodott, tekintete nyugtatni próbált, de nem járt sikerrel.

- Életben van. - közölte ugyanolyan lágy hangon, valószínűleg az arckifejezésemre válaszolva. - Egyszerűen csak elveszítette az eszméletét, az átváltozás megviseli az emberi szervezetet, és bármennyire is más is ő, az övét is. Pár órán belül magához fog térni. - magyarázta, mire hatalmas kő esett le a szívemről. Odaléptem Derek mellé és egy puszit nyomtam az arcára. - Jól van. - nézett ezúttal Mrs. Wongstra Stephanie, mire úgy tűnt neki is sikerül összeszednie magát. Ellökte magát a faltól, amelynek mindeddig (főleg az átváltoztatást követően) támaszkodott és lassan odajött mellém. Hátrébb léptem két lépést, hogy odaférjen a fiához. Megfogta a fiú kezét és oldalról nézve egy halovány mosolyt és talán némi megkönnyebbülést véltem felfedezni az arcán. Megsimította a srác karját, majd megszólalt.

- Selena, - szólított meg engem, mire meglepődve léptem előrébb - Tudom, hogy mindezt a kockázatot csak érted vállalta Derek, hiszen szeret és ezt az átváltoztatás előtt is megmondta. - szóhoz sem jutottam, nem tudtam mit mondani. Azonban nem mintha lehetőségem lett volna rá, ugyanis folytatta. - Ráadásul most hogy vámpír lesz, így nem lesz biztonságos számára velünk élnie, a vadászok miatt. - akaratlanul is igazat adtam neki. - itt kell, hogy maradjon. -ezeket a szavakat úgy tűnt nagyon nehézkes számára kiejteni. - Szeretném, ha vigyáznál rá és szeretnéd helyettem is - fordult felém a szemében egy könnycseppet láttam megcsillanni, azonban nem csordult le az arcán. Megrökönyödve figyeltem az asszonyt, aki időközben visszafordult a fiához, a fülébe suttogott neki valamit, majd egy vigyázó anyai csókot nyomott a homlokára. Végül felállt és ismét felém fordult és közelebb lépett hozzám. Kezeit ölelésre tárta én pedig nem ellenkeztem. Magához ölelt. - Köszönöm. - suttogta, majd eleresztett és lassú léptekkel kisétált a helyiségből. Édesanyám utána ment, mindenki más csendben ácsorgott. Senkinek sem volt hozzáfűzni valója. Meg tudtam érteni. Derekre pillantottam, aki mindebből semmit sem látott, és amikor magához tér már semmi sem lesz ugyanolyan körülötte.

A csendet Stephanie törte meg.

- Rendben van, most semmi dolgunk nincs, mint megvárni, hogy felébred. - közölte - Azonban legjobb lesz, ha addig magára hagyjuk, gyertek. - intett mindannyiunknak, majd Aaron felé fordult. - Most pedig te jössz, rendbe kell hoznunk a csuklódat. - mondta, mire Aaron fájdalmasan felsóhajtott. Nem úgy tűnt, mint akinek annyira fűlik hozzá a foga. Ettől függetlenül viszont mindenképp be fogja adni a derekát, egyr0szt azért mert ha más Stephnek kell kezelésbe vennie, azok után, ha látszik, hogy már valaki ellátta, akkor komoly sérülésről van szó. Másrészt pedig a nagynénénknek nehezen lehet ellent mondani.

Szóval mindannyian elindultunk a szomszédos helyiségbe, én viszont megálltam az ajtóban és hátra sandítottam a barátomra, miközben egy keserű mosolyt erőltettem az arcomra. Stephanie megérintette a vállamat és bátorítóan elmosolyodott.

- Minden rendben lesz. - mondta, mire bólintottam és együtt kiléptünk a szobából, majd Steph becsukta az ajtót.

A másik helyiség hasonlóan volt berendezve, mint az előző csak az ágy hiányzott belőle, mondjuk ezt a szobát nagynéném általában a kísérletei elvégzésére szokta használni, de egészségügyi ellátások véghezvitelére is szolgált. Aaron már helyet foglalt az egyik széken egy asztal mellett. Tessa oda ült mellé, megfogta a fiú jobbik kezét és bátorítóan nézett rá, mire az szinte láthatatlanul elmosolyodott (valószínűleg én is csak azért vettem észre, mert az ikertestvére vagyok). Mi történt itt? Villant át a kérdés az agyamon. Aaron és Tessa? Miről maradtam le?

Miközben én a lassan periodikusan ismétlődő döbbenetemmel voltam elfoglalva, Steph előkotort pár dolgot a szekrényekből és az asztal túloldalán helyet megállt pontosan a bátyámmal szemben.

- Na, mutasd és közben jó lenne, ha elmagyaráznád, hogy pontosan mi is történt. - nézett sokatmondóan Aaronra. Az ikertestvérem vonakodva feltette sérült kezét az asztalra és felsóhajtott.

- Visszacsapott a jégmágiám és az éppen akkor használt, nem mellesleg szinte gyémántkeménységű dárdám átfúródott a csuklómon. - válaszolt azon a tipikus semmilyen hangján. Nekem viszont szerintem nem egyszer változtatott színt az arcom miközben mindezt elmondta. Az meg mégis hogy sikerült neki? És még én nem tudok vigyázni magamra… Ránéztem Tessara, aki elhúzott szájjal bólintott. Ezek szerint ők is láthatták az eseményt. Tekintetemmel a fogadott bátyámat és annak a barátnőjét kerestem, de nem voltak a helyiségben. Ha jobban belegondolok talán már akkor sem, amikor én beléptem, hiszen nem emlékeztem arra, hogy elhagyták volna a helyiséget, de biztos sok mindent kell megbeszélniük.

- Gratulálok - sóhajtott fel a nagynéném és lefejtette a kötést Aaron csuklójáról. - Akkor az is elképzelhető, hogy maradt még egy-két szilánk a kezedben. - rázta a fejét komoran. - Ha másnak nem neked tudnod kell, hogy a ti jegetek nem olvad el olyan könnyen. - mondta gondterhelten és végigtapogatta a fiú kezét, mire az itt-ott elfintorodott. - El fog tartani egy ideig, míg rendbe teszem a kezedet. Úgy tűnik eltört és a szalagok is megsérültek. - tájékoztatta a bátyámat elgondolkodva. Ránéztem Tessara, hisz tudom róla, hogy nem bírja az ilyen dolgokat és a fejemmel az ajtó felé intettem. Bólintott, majd odafordult Aaron felé és suttogott neki valamit, végül felállt és odajött hozzám, Együtt kimentünk és lekuporodtunk az ajtó melletti fal tövébe.

- Mi történt köztetek Aaronnal? - kérdeztem ezzel megtörve a mindaddig fennálló hosszú és kínos csendet. Tessa hirtelen fordult felém meglepettségében, majd lehajtotta a fejét.

- Semmi. - válaszolt halkan. - Egyáltalán semmi. - tehát nem igazán akaródzott válaszolnia. Pár percig kérdőn néztem rá, de amikor úgy tűnt valóban ennyit kapok, elmosolyodtam és elfordultam. Abban a pillanatban üvöltést hallottunk a mögöttünk lévő helyiségből. Szóval Steph már kezelésbe vette Aaront. Összeszorítottam a szemem és éreztem, hogy Tessa is összerándul mellettem. És akkor egy újabb kiáltás hangzott el és a barátnőm ismét összerándult. Én ugyan tudom, hogy a bátyám olyan, aki nem mutatja ki a fájdalmát, semmi esetre, de azt is tudom, hogy Steph pedig bármit megtesz, hogy gyorsan és eredményesen dolgozzon, hiszen sokszor a gyógyulásunk gyorsaságával kell versenyeznie. Míg azonban az elsővel valószínűleg Tessa is tisztában van, hisz mindez kézenfekvő az ikertestvérem jelleméből kiindulva, addig az utóbbiról viszont nem sok fogalma lehet.

- Mit csinál vele? - kérdezte félve, ránéztem és először nem akartam válaszolni neki, de láttam a szemében, hogy aggódik és tudni akarja.

- Stephanie most nagy valószínűséggel eltöri Aaron csontjait, talán még azokat is, amik korábban nem voltak. Mindezt azért, hogy megfelelő módon forrjanak össze és hogy gyorsabban gyógyuljanak. Hiszen ha a saját mágiánk sebez meg bennünket, akkor sokkal lassabban indul be a gyógyulási folyamat. Ezen kívül az ínszalagjaival is kezdenie kell valamit, ha jól hallottam azok is sérültek és mindeközben a nagynéném versenyt fut az idővel. - válaszoltam halkan, Tessa pedig bólintott. Nah igen ennyivel még én is tisztában voltam. Sőt Aaron is. Szóval pontosan tudta mi vár rá, ha ragaszkodik hozzá, hogy kedvenc nagynénénk kezelje.

Több min fél órán keresztül hallgattuk még a falon keresztül a bátyámat, és mit ne mondjak nem volt kellemes, főleg, ha hozzáveszem, hogy Tessa minden kiáltásnál összerezzent. Szegénynek az idegei valóban nem nagyon bírják a hasonló dolgokat, ráadásul úgy tűnt, hogy az ikertestvérem elég fontos lett számára, holott alig ismerik egymást.

- Tetszik neked Aaron? - mentem bele ismét a kényes témába, amikor úgy tűnt elfogytak a kiáltások. Tessa rám nézett és egy ideig nem is felelt. Végül azonban bólintott, de nem is számítottam másra. Az eddigi reakciói alapján is lejött nekem, hogy megszerette a bátyámat, pedig nem ismerik egymást olyan sok ideje. Talán ő már elsőre meglátta benne azt a jót, amit én anno nem.

- Ugye nem haragszol? - kérdezte félve, mire halovány mosollyal az arcomon megráztam a fejem.

- Miért haragudnék? - kérdeztem ugyanolyan mosollyal. - Örülök nektek. - mondtam és ez részben igaz is volt. Másrészt azonban valami rossz érzés tört rám, ami azt kívánta bár ne így lenne. Úgy tűnt mindkét bátyámat elveszítem, méghozzá a legjobb barátnőim miatt. Hiszen Derek példáján keresztül is láthattuk, hogy az ember mit meg nem képes tenni a szerelméért. De ezeket az érzéseket mélyen eltemettem magamban és hallgattam is róluk. Mondjuk nem mintha ezek után bármit is tudtam volna szólni, ugyanis nyílt az ajtó és Aaron lépett ki rajta. Kezén immáron friss kötés volt, ábrázata viszont ugyanaz a már megunt lesajnáló és hideg volt. Őt követve a nagynéném is csatlakozott s felém fordult.

- Úgy tűnik a barátod valóban különleges srác. Egy óra sem kellett neki, hogy magához térjen. - mondta, mire széles mosolyra húzódott a szám és besiettem a belső helyiségbe. Hallottam, hogy mögöttem jönnek a többiek, de nem foglalkoztam vele. Egyenesen Derekhez rohantam, aki immáron már ült az ágyon lábait lelógatva az oldalán. Amikor megpillantott engem ő is elmosolyodott én pedig a nyakába vetettem magam.

- Úgy megijesztettél. - suttogtam a fülébe. - Azt hittem megöltelek. - megsimította a hátamat és magához szorított.

- Én tudtam, hogy bízhatok benned. - susogta a fülembe, majd eltolt magától a szemembe nézett és hosszasan megcsókolt.

"Szeretlek..."

*1 évvel és kb. 3 hónappal később*

Azóta több mint egy év telt el, békességgel és majdnem minden galibamentesen. Derek teljes egészében megtanult együtt élni azzal, hogy vámpír lett, méghozzá nem is akármilyen. hanem nemes. A nagymértékben tiszta vérének köszönhetően még képessége is lett, ami abban nyilvánul meg, hogy a korábbi mágiatudását - mint varázsló - most vámpírmágiaként tudja alkalmazni. Ezt úgy kell érteni, hogy amihez mindeddig pálcát és varázsigét használt, azt most egyetlen kézmozdulattal mindenféle varázsszavak nélkül el tudja végezni. Igaza határok nagyon határozottan meg vannak húzva nála, nem tud bármilyen varázslatot elvégezni (vagy nagyon sok tanulást igényel egy-egy) és a mennyisége is korlátozott. De mindez annak tudható be, hogy csupán átváltoztatott vámpír. De mindentől függetlenül mi sosem szerettük még ennyire egymást, mint ez alatt az év alatt sikerült megszeretnünk.

A Wongst család többi tagjával viszont nem találkoztunk, aminek a barátom eleinte nagyon nem örült. Azonban a későbbiekben megbarátkozott vele.

Azt mondtam, hogy majdnem galibamentes volt az elmúlt időszak. A hangsúly ezúttal a majdnenen van. Ugyanis Aaron és Tessa valóban összejöttek (habár halványlila gőzöm sincs, hogy a barátnőm mi a fenét eszik a bátyám savanyú ábrázatán) ami nem kevés súrlódást szült a két család között. Ráadásul ennek a harcnak is nagyban származási eredete volt, tekintettel arra, hogy mi vámpírok vagyunk, Teresa családjának tagjai peig vámpírvadászok. Végül a megoldás az lett, hogy Tessa elszökött otthonról és egy búcsúlevélben elköszönt a szüleitől örökre, vagy legalábbis hosszú időre. (nah igen, megint előjött, hogy az ember mit meg nem képes tenni a szerelméért). Így kedvenc vörös hajú barátnőm szintén hozzánk költözött. Szerencsére nem tudtak rátalálni, hiszen az otthonunk eléggé eldugott helyen van.

Jennat illetően azonban nem volt ennyi probléma. Az édesapja ugyanis külföldön kapott munkát így neki ki kellett utaznia, a lány viszont az iskolára (Mattről nem szólhatott) és egyebekre hivatkozva úgy döntött, hogy marad, hiszen már nagykorú volt, eldönthette. Az apja ugyan csak hosszas győzködés után ment bele a dologba, de így legalább nem kellett eladniuk a házukat. Szóval két nappal az után, hogy könnyes búcsút vett édesapjától, Jenna szintén beköltözött a von Darkstein rezidenciára, tehát még eggyel többen lettünk. Míg azonban másoknál ez újabb gondokat szül, anyu tárt karokkal várta az újabb és újabb vendégeket és, hogy az ő szavaival éljek "Végre élmény főzni, hisz az ebédlő megtelik emberekkel."

Szóval valahogy elég gyorsan, de eltelt egy év és három hónap. Júliust írtunk és élveztük a kellemes éjjeleket/vámpírnappalokat. Aznap is pont így volt. Már az este tízet is elütötte az óra, amikor rávettem magamat, hogy felkeljek. Körbenéztem a szobámban és a lehúzott roló fokai között beszűrődő alkonyi fény láttán elmosolyodtam. Kimásztam az ágyból és magamra kaptam egy lenge blúzt az éppen kezem ügyébe akadó sorttal. Csak ezek után vettem észre, hogy Derek már felkelt, hiszen nem volt ott az ág túloldalán. (Körülbelül fél évvel ezelőtt alakítottuk át a kettőnk szobáját, összenyitottuk, az övé nagy részéből gardrób, az enyémből pedig a közös szobánk lett). Beletúrtam a hajamba, mely talán kócosabb volt, mint valaha, de "reggelente" ez sosem érdekelt. Pedig ha tudtam volna mi vár rám nem sokkal később, akkor biztos nem így vélekedtem volna.

Miután kiléptem a szobámból még húsz percbe bele tellett, hogy eljussak az ebédlőig reggelizés céljából, s az ajtó előtt is vártam pár percet mielőtt beléptem volna a helyiségbe, hogy sikerjen kipislognom a maradék álmot is a szememből, de nem voltam annyira eredményes, mint szerettem volna. Végül mégiscsak sikerült lenyomnom a kilincset és bejutnom, de abban a pillanatban meg is torpantam. Az egész helyiségben sötétség uralkodott, a hatalmas ablakok el voltak sötétítve. Tettem két lépést és egy pillanat alatt gyertyák százai lobbantak lángra, immáron némi világosságot bocsájtva a teremre. Nem volt ott rajtam kívül senki, csak Derek, akinek az arca komor volt. Elindult felém és a szokásosnál távolabb állt meg előttem. Mindaddig észre sem vettem, hogy ruházata is komolyságot tükröz. Hosszú fekete nadrág (talán farmer) és fekete ing volt rajta. Nem igazán értettem a helyzetet, de nem volt időm rákérdezni.

- Selena Isabella Sophia von Darkstein - szólított meg a teljes nevemen, szinte ünnepélyes, de ettől függetlenül komoly hangon, majd fél térdre ereszkedett és tekintetét az enyémbe fúrta. - Légy a feleségem...